A magányos farkas

Ha azt mondom, hogy társas magány, kinek mi ugrik be először a szó hallatán?

Nekem személy szerint az, hogy nem kell feltétlenül fizikailag egyedül lennünk ahhoz, hogy magányosnak érezzük magunkat. Lehetünk egy párkapcsolatban, a párunk, házastársunk mellett magányosak. Egy baráti körben, és a legrosszabb esetben egy családban is érezheti úgy magát az ember, hogy egyedül van, mint a kisujja.

Akkor kicsit boncolgassuk a témát. Hogy is lehet egy párkapcsolatban magányosnak lenni? 

Egy párkapcsolat lényege a kölcsönös elfogadáson, szereteten, odafigyelésen, őszinteségen és egymás iránti tiszteleten alapuló kapcsolatnak kellene lennie normál esetben. Ha az emberek azért létesítenek kapcsolatot, mert a felsorolt dolgok mind fennállnak, akkor esély van -e a társas magányra? Én úgy tartom, ha valakit szeretek, azt teljes mértékben elfogadom, hiányosságaival, hibáival együtt. Kompromisszumképes vagyok, tisztelem és odafigyelek rá teljes mértékben. Az őszinteség pedig számomra a legfontosabb alappillére egy kölcsönös szereteten alapuló kapcsolatnak, ahol a felek harmóniában vannak egymással. Mikor borul a rendszer? Ha az nem kölcsönös szerelmi kapcsolat. Ugyanis csak azért nem létesítek valakivel kapcsolatot, mert jobb valakivel lenni, mint egyedül. Na, itt kerül képbe a társas magány. Hány ember érzi magát a mai világban a párja, férje, felesége mellett magányosan? Borzasztó sokan. Csilli-villinek tűnő kapcsolatokkal van tele a facebook és az instagram. Azokkal a párokkal, akik az instán és a facen bizonygatják az egész világnak, hogy milyen boldogok. Ha olyan tökéletes minden, azt miért kell minden héten a közösségi oldalakon bizonygatni? Ezzel próbálják meggyőzni magukat, hogy ők boldogok? De mikor a közös téma elfogyott, közös nevetés sem igen jellemző már, akkor jönnek az unalmas egész napos televízió nézések, aztán az egyre kevesebb összebújások. De milyen jó, hogy elmondhatom, hogy párkapcsolatban élek. De jó! Mikor mellette fekszel, és azon gondolkodsz, hogy mit keresel te ott? Csak ennyi az élet? De megmagyarázod magadnak, hogy neked ez így jó, boldog vagy. Hát persze. Mert félsz attól, hogy egyedül maradsz, és nem tudsz kire támaszkodni. Ugyanis a társfüggők támaszokat keresnek, nehogy elboruljanak, mint a dominó. És ha az egyik kapcsolatból nagy nehezen kilépnek, általában ott lebeg a következő jelölt már, mert mi lesz, ha egyedül maradnak. Milyen értelemben? Fizikailag, lelkileg egyedül, vagy talán mindkét esetben? De van egy jó hírem. Aki jóban van magával, az soha nincs egyedül. A saját magam társaságában is jól érzem magam. Nagyon jól meg lehet figyelni az embereket, hogy egyedül csinálnak -e programot saját MAGUKKAL. Vagy furcsán néznek arra az emberre, aki igen?! Mert ha én rendben vagyok magammal, akkor nekem nem kell ahhoz társ, hogy csakis vele tudjam jól érezni magam. Nem kellenek a megerősítések sem, mert én tudom magamról, hogy mire van szükségem és milyen vagyok. Nincs szükség támaszra, mert csak a gyengék támaszkodnak egymásra.

Baráti körökben is előfordulhat ez a jelenség, mikor nem jól válogatjuk meg a barátainkat. Amikor a baráti társaságban egyedül érzed magad, mikor úgy érzed, hogy veled senki nem törődik, senki nem figyel rád? Legszívesebben ordítanál egy jó nagyot, hogy halló, én is itt vagyok. Mikor nem hallgatnak meg, vagy meghallgatnak, de érdemi válasz nem érkezik rá? Az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy a barátainkat is mi válogatjuk meg. :) Én abban hiszek, hogy néha kell csinálni egy lelki nagytakarítást, mikor képzeletben kitakarítom a lelkemből a szemetet. Ugyan így kellene szelektálni bizonyos időközönként azokat az embereket, akik körül vesznek minket, de már rég nem ott a helyük. Csúnya dolog lenne azt mondanom, hogy kisöpörni a szemetet, inkább úgy fogalmaznék, hogy a nem jól működő, vagy már nem oda illő dolgokat el kell távolítani az életünkből. Ugyanis nagyban befolyásolnak minket azok az emberek, akik a közvetlen környezetünkhöz tartoznak. Ha a munkahelyemen egész nap negatív emberek vannak a közelemben, ennek fejében mikor hazamegyek még a párom is, vagy a barátaim nagy része is negatív, akkor akarva-akaratlanul én is átveszem tőlük a rossz energiákat. De ha én alapjáraton pozitív emberekkel veszem körbe magam, akik sokat nevetnek, vannak céljaik, motiváltak, sikeresek stb., akkor azokat a tulajdonságokat is át fogom tőlük venni. Ha nem így gondolod, tegyél egy próbát! :)

Ha az ember ki van békülve saját magával, akkor nem ragaszkodik foggal-körömmel ahhoz, hogy megerősítésként legyen mellette mindig a támasza, hiszen nélküle mi lenne vele?! Ha meg magányosnak érezzük magunkat a társunk mellett, vagy a társaságban, ami körül vesz, akkor érdemes elgondolkodni a változtatáson. Úgy gondolom, hogy csak az első lépés mindig a legnehezebb, a többi meg már jön magától. :)

Nováczki Nóra