Mikor azon gondolkodtam, hogy mi legyen az első téma, amiről írjak, akkor azonnal az elengedés jutott eszembe. Miért is releváns ez most újévkor? Lezártuk a 2019-es évet, melyről mindenhol azt lehetett olvasni, hogy ez volt az elengedések, lezárások éve. Személy szerint nálam nagyon betalált. :)

2018. év végén egy kedves ismerősöm adott nekem egy házi feladatot. Azt mondta:

- Nóri, kérlek írj nekem egy esszét az elengedésről!

- Minek? -kérdeztem én.

- Ne törődj vele, csak írd meg! - mondta.

Akkor ott álltam értetlenül, mert nem értettem, hogy miért kell nekem az elengedésről írnom neki, hiszen jól éreztem magam abban az időszakban. Hogy tudnék én bármit is írni róla? El kellett hozzá telnie több, mint egy évnek, mire megfogalmazódott bennem a gondolat. Ez a pillanat most jött el. :)

Mikor nem tudjuk "elengedni a dolgokat", akkor az a szomorú helyzet áll fenn, hogy az ember a saját maga képzeletbeli börtönének a foglya. Azért is vetettem fel a képzeletbeli börtönt, mert onnan nem tudunk kiszabadulni egykönnyen, és csakis azokat a dolgokat látjuk meg, amik a börtön falai között vannak, kifelé már nem tekintünk.

Mikor ez az állapot áll fenn, akkor az történik velünk, hogy a cselekedeteinket az elengedésre váró dologtól tesszük függővé. Szabadnak érezzük magunkat? Hát nem! A saját börtönünk foglyai vagyunk, mivel nem azt cselekszem szabadon, amit ÉN szeretnék, hanem nagyban befolyásolják cselekedeteinket az elengedésre váró dolgok.

Az elengedés komoly és hosszadalmas belső munka. A változás pedig mindig egy DÖNTÉSSEL kezdődik. Akarok -e a saját börtönöm foglya lenni, vagy nem? Ha igen, akkor fontos kérdés az, hogy amíg ebben a tehetetlen állapotban vergődök, mennyi és milyen lehetőségektől fosztom meg magam? Ha pedig nem szeretnék, akkor hogyan is kezdjek neki?

Először is magunkkal kell megbeszélnünk, hogy a RAGASZKODÁS az adott dologhoz segít -e az elengedésben, vagy sem?

Minél TÖBBET GONDOLOK az adott dologra, majd ez által idegesítem magam rajta, az elősegíti -e a változást?

Meg kell értetnünk magunkkal azt, hogy a dolog, ami a saját magunk börtönében tart fogva már ELMÚLT, nem lehet visszahozni. Amíg a múlt börtönében élek, addig nem lesz lehetőségem ÚJ dolgokra, lehetőségekre, hiszen észre SEM akarom venni azokat.

Törekedni kell rá, hogy próbáljunk ki új dolgokat, lépjünk ki a komfortzónából és foglaljuk le magunkat annyira, amennyire csak lehet.

A változás mindig egy döntéssel kezdődik. Az pedig, hogy ez a döntés mikor születik meg, csakis RAJTAM múlik.

Ha a döntés megszületik, lekerül a bilincs és kiszabadulok a börtönből, és akkor már észre fogom venni azokat a csodás dolgokat, lehetőségeket, amiket ez idő alatt a ragaszkodás miatt NEM AKARTAM ÉSZRE VENNI. :)

Az én nagy elengedésem...

15 éves korom óta vendéglátásban tevékenykedtem iskola mellett is hétvégente, nyaranta. Mikor megszereztem a diplomám szinte azonnal Ausztriában kezdtem dolgozni pultosként. Eleinte tetszett a kihívás, hiszen soha nem tanultam németet, ott kint tanultam meg mikor először kikerültem olyannyira, hogy a következő szezonban már pincérként dolgoztam. Hamar belekóstoltam fizettető pincérként abba, hogy a sokszorosát lehet keresni kint, mint itthon.

Azonban ahogy teltek a hónapok, és az újdonság varázsa kezdett már elmúlni, -hiszen már nem találtam benne kihívást- úgy hagyott alább a lendületem. Belül éreztem, hogy én nem erre születtem, hogy pincérként dolgozzak életem végéig.

Egyre jobban haladt az idő előre, az én rossz érzéseim pedig egyre erősödtek bennem. A szívem a szociális munka felé húzott, az eszem pedig külföldre, hiszen megteremtettem magamnak egy magas életszínvonalat. Belül azt éreztem, hogy én szívem szerint csak adományt szeretnék gyűjteni életem végig. Gondolhatjátok, hogy az ismerősöknek mikor mondtam, hogy mivel szeretnék itthon foglalkozni mi volt a reakciójuk? -Adománygyűjtésből nem lehet megélni. -mondták. Hittem is nekik, így maradtam a mókuskerékben, a saját börtönömben. Fizikailag ott maradtam, lelkileg viszont a pokol mélyén éreztem magam. Gyáva voltam és menekültem. Ragaszkodtam a vendéglátáshoz, hiszen 13 évig abban dolgoztam, és úgy éreztem, én csak ebben vagyok jó. A könnyebb utat választottam, amiért kő keményen meg is büntettek, és én is büntettem magam. Most nem megyek bele nagyon a részletekbe, hogy miket "kaptam" kint, majd egy következő írás alkalmával. De néhány példát elmesélek, ami nálam betette a kaput.

 Volt több olyan munkahelyem, ahol a főnökség az alkalmazottakat kutyába se vette, szinte éheztünk, mert ha időben nem értem oda, hogy tegyek félre magamnak abból a fantasztikusan "finom", "egészséges" személyzeti ételből, akkor már nem maradt, és enni sem volt nagyon idő. Volt olyan szezon, hogy 16 kilót fogytam a stressztől és attól, hogy nem volt időm enni. Volt olyan munkáltatóm, aki nagyon megalázott, kutyába sem vette a külföldieket, ordibált, mert éppen az ő gondjait valakin le kellett vezetnie. Abszolút nem éreztem magamat megbecsülve, sem oda valónak már, és ilyen rossz érzéseim még sehol nem voltak, mint ott.

Egyszer csak eljött nálam az a pont, amikor betelt a poharam és felmondtam. Nagyon nehéz, keserves munka és út árán jutottam el idáig, de hoztam akkor és ott egy döntést, hogy én befejeztem a vendéglátást, ezzel együtt a kinti munkát is, mert becsülöm magam annyira, hogy nem leszek másnak a lábtörlője, főleg nem egy olyan munkáltatónak, aki meg sem érdemli azt, hogy egy szuper csapat álljon mögötte. Amióta elengedtem, azóta kapok is és észre is veszem az új lehetőségeket. Úgy érzem kiszabadultam a börtönből. :)

Nováczki Nóra