Az utca harcosai

"Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk." (Teréz anya) 

A minap egy barátnőmmel beszélgettünk az élet nagy dolgairól, és szokás szerint szóba kerültek a szociális munkával kapcsolatos témakörök. 

Mi is van a hajléktalanság kérdéssel?

Úgymond kisvárosi lányként is szembesültem a hajléktalansággal szülővárosomban (Nagykanizsán), bár az itthoni történések velük kapcsolatban soha nem hagytak akkora nyomot, mint Budapesten. Talán azért is lehetett ez, mivel jelentősen kisebb számban vannak jelen, mint a fővárosban, és itthon nem érnek akkora impulzusok naponta. De ettől még sajnos létező probléma, amit orvosolni kellene...

Mikor 2018-ban Budapesten laktam, egy dolgot nem tudtam és nem is akartam megszokni.

Az emberek szemellenzővel mennek el odafordulás nélkül a hajléktalanok mellett. Én még 8 hónap után is ki voltam akadva, és sokszor szinte sokkot kaptam, hogy hogyan is élnek ők. Hogy élik túl az éhezést, a hideget? Ha a lakásban 24 fok alá megy a hőmérséklet, én személy szerint 3 réteg ruhában vagyok itthon, és meg akarok fagyni. Mikor éhes vagyok, és fél órája korog a gyomom, nagyon ingerült állapotba tudok kerülni, ha akkor nem jutok éppen ételhez. Akkor megyek zuhanyozni, vagy fogat mosni, mikor én akarok. De vannak emberek, akik az utcán alszanak télen fűtés, nyáron légkondi, fürdőszoba nélkül éhesen!

Mikor a villamossín mellett látok egy családot gyerekekkel télen aludni egy matracon, egy takaró alatt -8 fokban...Hogyan is lehetne ezt megszokni? Komolyan azért rinyálunk, mert éppen a lakásban kevesebb, mint 24 fok van? Ha fázok, fogom magam és bekapcsolom a fűtést, majd bebújok a meleg ágyba. Ha éhes vagyok, akkor kimegyek a konyhába, majd benyúlok a hűtőbe és keresek magamnak ételt. Nekünk ez ennyire egyszerű. De mi van velük?Számomra ők az igazi harcosok.  

Mikor az élelmiszerboltnál fekszenek egy pokrócon, vagy anélkül, abban a reményben, hogy az üzletben lévő szellőzőn keresztül jön ki annyi meleg levegő, mely segíti az átfagyott testét felmelegíteni. Naponta sétáltam el az ember mellet, akinek konkrétan a bolti szellőző előtti járdarész volt az otthona.

És a legtöbb ember képes néha viccet csinálni belőlük, vagy a totális közöny állapotában elmenni mellettük. Hol is van akkor az empátia, vagy az emberség?

Most tegye mindenki a szívére a kezét, és gondolja át azt, hogy éppen hol tart az élete és milyen lehetőségei vannak! Van tető a fejem felett? Van hol aludnom? Melegben tartózkodom? Van lehetőségem tisztálkodni? Van mit ennem? Ha ezekre a válasz igen, és szorult belénk némi emberség, akkor hogyan is van az, hogy szemellenzővel megyünk az utcán?

Homokba dugjuk a fejünket, vagy teszünk valamit?

Abba gondoljunk csupán bele, hogy mennyi ételt szórunk a kukába naponta?

A rég nem használt ruhákat, cipőket, takarókat stb. pakolgatjuk egyik helyiségből a másikba. De őrizzük őket, mert majd 20 év múlva talán még jó lesz valamire...

Hogyan tudunk segíteni a még ehető maradék étellel, ha túl sokat főztünk, és amúgy is a kukában landol, mivel 1 hétig senki nem eszi ugyan azt. Nekem erre 2 módszerem van:

• Lustábbaknak.

Eldobható műanyag edénybe, vagy fóliába külön becsomagolom az ételt, és egy szatyorban a kukára, vagy mellé akasztom ki. Mégsem a szemetesből kell úgymond kitúrni a maradékot. Ez csupáncsak egy apró odafigyelést igényel, mégis többet segít, mint gondolnánk.

• Aktívabbaknak.

Akár ha sétálni támad kedvünk, akkor ha egy aluljáró felé vesszük az irányt a becsomagolt étellel, akkor személyesen is odaadhatjuk annak, akiről úgy gondoljuk, hogy éhes.

Személy szerint mikor az aluljárós megoldást választottam, akkor percek alatt érzésre kellett döntenem, hogy kinek/kiknek adom az ételt. Nagyon jól olvasok az emberekben és jó megérzéseim vannak velük kapcsolatban, ezért mindig ráéreztem, hogy kinek lehet éppen a legnagyobb szüksége rá. Ezt a reakciójukkal sajnos be is bizonyították. Történt olyan is, mikor megkérdeztem az egyik embertől, hogy éhes -e, és adhatnék neki egy kis ételt? Mikor elvette a kezemből, szinte azonnal az egészet felfalta. Úgy gondolom, hogy nem kell tovább részleteznem...

És miért is kell felettük ítélkezni? Soha nem tudhatjuk, hogy mikor éri az embert akkora csapás, hogy az utcára kerüljön. Nem ismerjük számtalan ember életútját.  Ők mitől kevesebbek nálunk? Talán attól, hogy magas lóról estek éppen nagyot és nem tudtak felállni. Ezeken kellene elgondolkodnunk. Miért van az, hogy doktori címmel, diplomával rendelkező értelmiségi emberek is ilyen helyzetbe kerülnek?!  

Mit tehetünk a nem használt ruhákkal, cipőkkel, takarókkal? Feltehetjük a vaterára némi aprópénzért, vagy hagyjuk a szekrényben, garázsban porosodni. De miért ne adhatnánk oda olyannak, akinek még lehet is rá szüksége? Ezt mindenki döntse el maga! Van néhány szociális intézmény minden városban, ahol rendszeresen szükség van ételre, ruházatra, háztartási eszközökre stb. (Család és Gyermekjóléti központok, Anyaotthonok, Gyermekotthonok, Családok átmeneti Otthona, Hajléktalanszállók stb.)

• Az alábbi link alatti videó bizonyítja azt, hogy bármikor, bárki szinte azonnal utcára kerülhet.
• Az utca harcosainak hogyan is telnek mindennapjaik, milyenek a kapcsolataik, milyen lehetőségeik vannak? Nagyon elgondolkodtató és egyben elszomorító is. Kattints a linkre!
• Miből élnek, hogy élik túl a mindennapokat? 
• Mikor az embernek még egyik pillanatban megvan mindene: család, munkahely, otthon, aztán egy következő pillanatban, mikor bemegy a munkahelyre, közlik vele, hogy bocsika, de ez volt az utolsó napod. Holnaptól megszűnik a bevételi forrásod. Őket már nem érdekli, hogy miből fogja fenntartani a családját, hiszen csak egy darab hús. A feleségével emiatt otthon összevesznek, sok esetben pedig ennek a következménye a válás. Természetesen az asszony marad a lakásban a gyerekek miatt. A férfinak kell elmennie, egyedül boldogulnia. Majd elkezdi teljes elkeseredettségében alkoholba fojtani a bánatát és egyre mélyebbre csúszik le. Mikor feleszmél, akkor az utcán találja magát szerencsésebb esetben még a ruhájában, család, otthon, munkahely és pénz nélkül. Az alábbi videóban a Corvinus egyetemen korábban dolgozó újságíró oktatója fog megszólalni, aki hajléktalanként él Budapest utcáin. Az alábbi cikk pedig ezen állítás helyességét igazolja.

Úgy gondolom, hogy a videók megtekintése után mindenki megfogja becsülni azt, hogy van tető a feje felett. Vannak, akik nem ilyen szerencsések.

Nováczki Nóra