Félsz vagy mersz? Vagy „mi lett volna, ha…?”

Sajnos manapság akárhová kerülök, akárkivel találkozok vagy lehetek egy kisebb-nagyobb társaság tagja, általában azt érzem az emberek nagy részével kapcsolatban, hogy félelemben élik az életük jelentős részét. Gyávák cselekedni, lépni, változtatni, kimondani dolgokat. Óriási tükröt tartanak nekem, hiszen a korábbi énemet látom bennük, mivel én is rettegtem bizonyos dolgokat kimondani, vagy akár cselekedni, változtatni az akkori életemen. Hogy miért? Mert számomra is ez volt a komfortos. Sajnos ezt sem az általános, sem a közép, sem a főiskolán nem tanították nekem sem. Mivel ebben a félelemben nőttem fel, ezért nem akartam a komfortzónámon kívül cselekedni, hiszen kellemetlenségek érhetnek, vagy bizonyos dolgokért már több mindent meg kell tenni, hogy elérjem. De legfőképp, amiért az emberek nem mernek kilépni ebből a kényelmi zónából, annak az az oka, hogy rettegnek a csalódástól, a visszautasítástól, vagy pedig, hogy nem pozitívan fog elsülni az a bizonyos dolog úgy, ahogyan tervezték. De mindegy is, hogy mitől félnek, hiszen a végeredmény mindig ugyan az. Olyan érzést válthat ki belőlük, ami elől inkább elbújnának, hiszen orra bukhatnak. És akkor mi van? Elesek, felállok, koronát igazítok, majd tovább megyek. Inkább essek el százszor, ezerszer, milliószor, vagy éljem az életem szorongva, zombiként? Hát nem!

Félelemben akarom leérni az egész életem?

Ami már elmúlt, azon nem tudok változtatni, de az elkövetkezendő 20-30-60 évemet igen is tudom befolyásolni egy döntéssel. A jó hír az, hogy én döntöm el, hogy mikor hozom meg azt a bizonyos döntést. Most, ebben a percben, jövő héten, fél év múlva, 5 év múlva? Ezt te döntöd el, meddig halogatsz, de ne felejtsd el, hogy az idő az ketyeg és egyszer lejár. Kérdezd meg magadtól! Hogyan is élem én az életem jelenleg? Azt a kérdést kell magamnak feltennem folyamatosan, hogy "mi lett volna, ha?" Az utóbbi számomra a legidegesítőbb mondat, amit valaha feltettem magamnak. És igen, sajnos a 27 év alatt sokszor felmerült ez a kérdés. Hát a szomorú hír az, hogy a válasz az esetek 99,9%-ban nem érkezett meg, hiszen gyáva voltam. DE! Tavaly tettem egy fogadalmat.

Az pedig a következőképp hangzik: ezentúl úgy fogom élni az életem hátralévő részét, hogy soha többé nem fogom feltenni magamnak azt a kérdést, hogy "mi lett volna ha?"!

És amikor olyan dilemma merül fel bennem, hogy erősen agyalok, hogy megmerjem -e tenni vagy sem, vagyis kimerjek -e lépni a komfortzónámból, akkor eszembe jut az a bizonyos kérdés. És ekkor tudom, hogy mit kell cselekednem még akkor is, ha belül minden porcikám reszketve tiltakozik ellene. De megteszem!

Mostanában az én nagy kilépésem az az volt, hogy megkértek arra, hogy tartsak meg egy táplálékkiegészítőkkel kapcsolatos előadást. Magyarul álljak ki idegen emberek elé és meséljek magamról és ugye a termékekről természetesen úgy, hogy mindenki engem néz, és ugye én legyek a középpontban. Na, én a szerepléstől rettegtem mindig is, és ez nekem óriási komfortzónán kívüli érzés volt. Remegett a kezem, a lábam, a hangom és néha képszakadás is volt, pont úgy, mint az államvizsgámon. Ott még a nevemet is elfelejtettem. Na meg azt is, hogy fiú vagyok -e, vagy lány. De szerencsére hamar ráeszméltem, hogy lány vagyok. :) De a viccet félretéve a rossz emlékek ellenére összeszedtem minden bátorságomat, kiálltam, megcsináltam. Lehet, hogy nem úgy adtam elő, mint egy profi előadó, de megtettem azt, amitől nem csak én rettegek, hanem még sokan mások. De emelt fővel odaálltam és megcsináltam!

És miért tettem meg, miért nem futamodtam meg a feladat elől, mely gondolatától a hideg is kirázott?

Mert tudtam, ha kiállok és mesélek az embereknek egy olyan dologról, ami az én egészségemhez nagyban hozzájárul, akkor ők is rendelkezni fognak azzal az információval, így ezáltal nekik is tudok segíteni. Az a gondolat, hogy másoknak ezzel segíthetek, felülkerekedett az összes félelmemen és azokon a kifogásokon, amik a fejemben voltak, hogy miért ne tegyem. Ezek azok a dolgok, melyek óriási önbizalmat adnak a mindennapokban. Nyilván nekem kell még 10-20 szereplés ahhoz, hogy lazábban kezeljem azt, de a célom az, hogy ezrek elé fogok kiállni egyszer. És ez így is lesz! ;)

Nagyon szeretem felnőttként nézni a meséket, hiszen annyi mondanivalójuk van, melyek gyerekként lehet nem is tudatosultak bennünk. Pont ezért is ez a kedvenc párbeszédem az Oroszlánkirály című filmből, mikor a Szimba kérdezi az apját:

"-Akkor a királyok is félhetnek, ugye?

-Többször, mint képzeled."

Hiába tartunk valakit nagyra, hiába van hatalmas tekintélye, látszólag tökéletes külseje, állása, élete stb. akkor is tele van félelmekkel. Mindenkinek megvannak a saját démonjai, amelyekkel vagy szembe nézünk és kiállunk, majd -lehet nem elsőre, de legyőzünk.

Most akkor ülj le, kapcsolj ki minden zavaró tényezőt körülötted, majd csendben és őszintén gondold át, hogy mik azok a dolgok, amiket nem mertél megtenni, de azóta is bánt, hogy nem cselekedtél?

Rettegsz elmondani egy bizonyos titkodat bárkinek is, mert majd mit szólnak hozzá? Nem mersz fizetésemelést kérni, vagy felmondani a munkahelyeden? Esetleg hivatást, életmódot váltanál? Kikosaraztad azt a pasit, aki tetszik, de megbántad? Félsz megszólítani a lányt, aki régóta nagyon tetszik? Na és mi lesz? Összedől a világ? Van egy jó hírem: nem fog, de ha mégis? Majd felállítjuk újra! :)

De ne feledd, az óra ketyeg, az idő rohan előre! Rohamosan telnek el a hetek, hónapok, évek. Hogyan teljenek el az elkövetkezendő esztendők? Te mindent megtettél, vagy semmit? Ezt mindenki maga dönti el.

"A sír fölött állva a ki nem mondott szavak és az elmaradt tettek miatt ejtjük a legkeservesebb könnyeket."

Mondd ki, tedd meg!

Nováczki Nóra