Szociális munka?               Mit keresek én itt?

Tisztán emlékszem, mikor a középiskolában eljött a pályaválasztás ideje. A szüleim akkoriban még jobban szerették volna, mint én, hogy szerezzek egy diplomát. Azt mondták, hogy bármit tanulhatok, és ők mindenben támogatnak. Abból kiindulva, hogy 15 éves korom óta vendéglátásban dolgoztam, és nem vagyok az a sokáig egy helyben üldögélő, semmiképp nem szerettem volna olyan hivatást választani, ahol 8 órán át kell egy irodában a számítógépen dolgozni.

Mikor szorított a határidő a jelentkezéssel kapcsolatban, akkor nekem még fogalmam sem volt róla, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Így hát elkezdtem nézegetni, hogy milyen lehetőségeim vannak. Egyik sem nyerte el a tetszésem úgy igazán, aztán egyszer csak megakadt a szemem a szociális munkán.

Azonnal kutakodni kezdtem az interneten, hogy mivel is foglalkozik egy szociális munkás. Embereken segít, nem kell egész nap egy irodában ülni a számítógép előtt... Teli találat. Ez kell nekem! -gondoltam magamban. Meg is jelöltem több lehetőséget, hogy biztosan felvegyenek. Pécsre szerettem volna menni, így a PTE-KPVK került az első helyre. Hogy miért? Nem tudom, de utólag kiderült, hogy véletlenek nincsenek. Ugyanis én azt hittem, hogy az a kar Pécsen van, de mikor jött az értesítés nyáron, hogy felvettek, a Szekszárd név szerepelt ott. Majdnem elájultam mikor megláttam, és nagyon felment bennem a pumpa, hogy mit keresnék én Szekszárdon?! Bár a gondolattól is a sírás kerülgetett, de nem tehettem mást, elkezdtem.

Tisztán emlékszem az első órámra az egyik legkedvesebb oktatómmal. Első körben mindenkinek néhány mondatban be kellett mutatnia magát, majd azt kérte, mondjuk el, hogy hol nem szeretnénk a gyakorlati időnket eltölteni. Az én bemutatkozóm valahogy így szólt:

"Sziasztok. Nováczki Nóra vagyok, Nagykanizsáról jöttem. Fogalmam sincs, hogy mit keresek itt, ugyanis elnéztem a jelentkezést. Mivel én nem ide akartam jönni, hanem Pécsre. Hajléktalanokkal és fogyatékkal élőkkel nem szeretnék foglalkozni."

Az előadóteremben lévők nevetésben törtek ki.

-Na, biztos jó benyomást keltettél most ezzel az indítással Nóri! -gondoltam magamban.

Ahogy teltek a hetek, hónapok, ültem az előadásokon és sokszor az jutott eszembe, hogy mi a fenét keresek én itt?! Én szociális munkás leszek. Most ez komoly?! Az első félévem nem telt valami fényesen, minden érdekelt, csak a tanulás nem. Hát nem is voltak olyan jó jegyeim. Az első áttörés az első félév után lehetett, mikor önkéntes munkát végeztem fogyatékkal élő gyerekek otthonában. -És most gondoljátok, hogy az előbb említettem, hogy velük kifejezetten nem szerettem volna foglalkozni. Én is úgy éreztem, hogy megőrültem, de miért is nem akartam velük foglalkozni? Mert az emberek általában -mint ahogy én is- félnek az ismeretlentől, a nem "megszokott" dolgoktól. Első alkalommal belépve én is féltem, mert nem tudtam mi vár rám. De ez a félelem nagyon hamar szertefoszlott. Csodák csodájára minden alkalommal hatalmas teli vigyorral jöttem el tőlük. Olyan falakat romboltak le nálam, és olyan érzéseket nyitottak meg, melyeket addig nagyon mélyre temettem. Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mit adtak nekem az otthonban élő gyerekek. Onnantól kezdve megjött a kedvem a tanuláshoz, és nagyon jó jegyeim is voltak. :)

A második nagy áttörésem abban a tanévben volt, mikor a Családsegítő Központba kerültem gyakorlatra. Azt tudni kell rólam, hogy abban az időben, szinte minden pénzt, amit megkerestem a hétvégi munkával, azt arra fordítottam, mint a nők nagy része, ruhákra, cipőkre. Ez a munkahely viszont nem erről szólt, hogy márkás ruhákban belibbenjek a gyakorlati helyemre, hiszen a kliensek általában a szegényebb réteghez tartoztak. Így hát nem is szerettem volna feltűnést kelteni, mindig az egyszerű darabokat választottam, melyeken semmi márkajelzés nem volt feltüntetve. Igen ám, viszont a téli kabátomon rajta volt a jelzés, melyet a kliensek ki is szúrtak. Az egyik ilyen pillanatot éppen elcsíptem, melyhez arckifejezés is társult. Akkor jött a felismerés bennem...

-Komolyan az a legnagyobb problémám az életben, hogy melyik butikban költsem el a fizetésem, mikor másoknak még ételre is alig van pénzük? -gondoltam magamban.

Egy pillanatra az is átfutott gondolatban, hogy én ezért megdolgoztam, mert amíg a velem egykorúak buliztak hétvégente, én nem szórakozni, hanem a munkahelyre mentem. De ennek ellenére másnap elmentem, vettem magamnak egy másik kabátot, mert nagyon rosszul éreztem volna magam, ha még egy napot abban kellett volna eltöltenem. Leírhatatlanul elszégyelltem magam akkor és ott abban a helyzetben, hiszen addig a pillanatig soha nem voltam még olyan szituációban, mint aznap, hogy kellemetlenül kellett volna éreznem magam azért, amilyen vagyok. De nagyon hálás vagyok, hogy jött a felismerés, mert onnantól kezdve valami megváltozott bennem.

Később elérkezett nálam az igazi áttörés. Húsvét előtt a Családsegítő Központ szervezett egy jótékonysági koncertet, a belépőt pedig tartós élelmiszer adományhoz kötötték. Több iskola is részt vett a gyűjtésben. Hozzáteszem, nem sok sikerrel, ugyanis közel sem elegendő élelmiszer adomány gyűlt össze, mint amennyire szükség lett volna. Mikor ez a hír a tudomásomra jutott, akkor ennek hatására abban a pillanatban ott én hoztam magamban egy döntést, hogy majd én segítek az adománygyűjtésben. Hála a kifejezetten széles ismeretségi körömnek és az elszántságomnak, röpke 2 hét alatt sikerült egy mosógépet és egy hatalmas "kupac" tartós élelmiszert összegyűjteni, mely a kliensek között került szétosztásra.

Hogy miért volt áttörés?

Egyrészt önbizalmat adott. Korábban nem is gondoltam volna, hogy képes lennék több, mint 40 embert "mozgósítani" egy jó ügy érdekében, ilyen rövid idő alatt. :)

Másrészt más szemszögből kezdtem el nézni a világot. A gyakorlati időm alatt betekintést nyertem olyan emberek életébe, körülményeibe, melyre más módon nem lett volna lehetőségem. Úgy gondolom másképp nem tudtam volna megélni azokat a dolgokat, amiket a környezettanulmány és a családlátogatások alkalmával megtapasztaltam. Mennyi ember nélkülözik? Mennyi ember él a létminimum alatt? Hány családban él 3-4 gyerek egy szobában, vagy az egész család lakik egy légtérben? Milyen érzés lehet, mikor az ember a szociális munkáson kívül nem számíthat már senkire? Ezek a tapasztalatok hozzásegítettek abban, hogy átértékeljem az életfelfogásom. Az empátia érzése is jobban felerősödött bennem, és olyan érzések törtek a felszínre, melyek addig nagyon mélyen lapultak.

Akkora sikere lett az adománygyűjtésemnek, hogy a szakdolgozatom témája lett. :)

"Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel." (Teréz anya) 

Nováczki Nóra